A pap azért érkezett, hogy segítsen neki.
De mi történik, ha közben a saját bűnei sem hagyják nyugodni?
Aki meghallgatja a másikat
Amikor valaki elmondja nekünk, mit tett, többnyire csak egy részét ismerjük meg annak, amit magában hordoz. Halljuk a szavait, figyeljük az arcát. Próbáljuk megérteni, hogyan jutott el odáig, és mit jelent számára most visszagondolni rá. Megbánta? Magyarázatot keres? Vagy még mindig biztos benne, hogy igaza volt?
Közben bennünk is megmozdulhat valami. Egy emlék, amelyről azt hittük, már nem foglalkoztat. Egy döntés, amelynek következményét más viselte. Egy mondat, amelyre évek múltán is pontosan emlékszünk.
A másik ember történetét hallgatjuk, és egyszer csak a sajátunkra is figyelnünk kell.
Vajon tudunk-e úgy jelen lenni valaki mellett, hogy közben önmagunk elől se forduljunk el?
Dail atya helyzetében számomra ez az egyik legnehezebb kérdés. Egy elítélt lelkét szeretné megmenteni, miközben neki magának is vannak bűnei. A papi hivatása nem teszi semmissé azt, amit emberként hordoz.
A hit próbája
Könnyű volna azt gondolni, hogy akinek erős a hite, annak erre készen vannak a válaszai. Tudja, mit jelent a bűnbánat, bízik a megbocsátásban, és ebből a bizalomból másoknak is képes adni.
Engem azonban éppen az érdekel, mi történik ezzel a bizonyossággal, amikor személyessé válik.
Amíg egy másik embernek mondjuk, hogy van számára megbocsátás, együttérzéssel nézhetünk rá. Látjuk a gyengeségét, a félelmét, a megbánását. Önmagunkkal szemben sokszor nehezebb ugyanilyen irgalmasnak lennünk. Mi azt is tudjuk, amiről senkinek sem beszéltünk. Emlékszünk a pillanatra, amikor még választhattunk volna másként.
Elhisszük-e magunkról is azt, amiben a másik embert szeretnénk megerősíteni?
Dail atya és Jeremiah Stolten találkozásában a hit ezért személyes tétet kap. Az egyikük papként ül ott, a másikuk a kivégzésére vár. A bűnről beszélve azonban mindkettőjüknek a saját életéről kell számot adnia.
Amit a megbocsátás sem tesz meg nem történtté
Önmagunknak megbocsátani azért is nehéz, mert könnyen felmerül bennünk: van-e hozzá jogunk? Különösen akkor, ha valaki más szenvedett miattunk. Ha már nincs lehetőségünk jóvátenni, amit tettünk, vagy az érintett ember nem akar többé hallani rólunk.
Mit jelent ilyenkor továbblépni? Nem hagyunk-e magunk mögött vele valamit, amiért továbbra is felelősek vagyunk?
Úgy gondolom, a megbocsátás lehetőségéről csak ezzel a nehézséggel együtt érdemes beszélni. A következmények megmaradnak. Aki sérült, annak a fájdalmát nem szünteti meg, hogy mi már szeretnénk békében élni önmagunkkal.
De az önmagunkra kimondott, életfogytig tartó ítélet sem adja vissza azt, amit elvettünk.
Hol van akkor a felelősség vállalása és az önmagunk büntetése közötti határ?
Talán abból ismerhetjük fel, hogy mihez kezdünk utána az életünkkel. Képesek vagyunk-e másként dönteni, amikor újra félünk, haragszunk, vagy védeni szeretnénk valamit? Változik-e az, ahogyan másokkal bánunk? El tudjuk-e fogadni, hogy a jóvátételhez olykor több kell, mint amennyit mi szívesen megadnánk?
Ketten a cellában
Az ítélet jogában Dail atya és Jeremiah Stolten másként tekint a bűnre. Stolten meg akarja győzni a világot arról, hogy ő az Úr igazságosztója. Dail számára pedig a gyilkos is ember, akinek a lelke megmentésre vár.
Ebben a találkozásban mindkettőjük meggyőződésének súlya van. És annak is, amit esetleg nem tudnak kimondani.
Olvasóként könnyebb volna biztosan tudni, kinek van igaza. Engem íróként az is foglalkoztat, mi történik velünk, amikor egy másik ember jelenlétében már nem tudunk ugyanolyan biztosak maradni önmagunkban.
Dail atya segíteni érkezik a cellába. De vajon képes-e elfogadni önmagára nézve is a megbocsátás lehetőségét?
És mi képesek vagyunk rá?
Dail atya és Jeremiah Stolten története Az ítélet joga című regényemben olvasható.