Képzeljünk el egy bírónőt, aki hosszú hónapok tárgyalásai után meghozza élete talán legsúlyosabb döntését.

A bizonyítékok egyértelműek. A vádlott bűnösségéhez nem fér kétség. A törvény pedig lehetővé teszi, hogy a bírónő halálos ítéletet mondjon ki.

És ő kimondja.

Aztán véget ér a tárgyalás. Kiürül a terem. A vádlottat elvezetik, az ügyvédek összecsukják az aktatáskájukat, az utolsó újságíró is távozik.

A bírónő azonban még ott ül a helyén.

Nem azért, mert kételkedik a férfi bűnösségében. Abban biztos. És abban is, hogy a törvény szerint helyesen járt el.

Mégis van valami, ami nem hagyja nyugodni.

Attól, hogy egy embernek törvényes joga van elvenni egy másik ember életét, vajon erkölcsi joga is van hozzá?

Ez a kérdés foglalkoztatott akkor is, amikor Az ítélet joga című regényemet írtam.

Mert a törvény és a lelkiismeret nem mindig ugyanarra a kérdésre keresi a választ.

Az igazságszolgáltatás a tetteket vizsgálja. Bizonyítékokat mérlegel, megállapítja a felelősséget, és a törvény alapján büntetést szab ki. A lelkiismeret azonban olyasmivel is szembesít bennünket, amire a törvénykönyvekben nem találunk választ.

Például azzal, hogy egy ember azonos-e mindazzal, amit életében elkövetett.

Hogy a legsúlyosabb bűn után marad-e benne bármi, ami miatt még képesek vagyunk emberként tekinteni rá.

És hogy hol húzódik az a határ, amelyen túl már senkinek sincs joga rendelkezni egy másik ember életével.

Nem könnyű kérdések. Különösen annak, aki elveszítette egy szerettét.

Gondoljunk csak bele, mit élhet át egy anya, akinek a gyermekét meggyilkolták. A gyilkost elítélték, de ettől az asszony fájdalma nem lesz kisebb. A fia vagy a lánya nem tér vissza. Otthon ugyanúgy ott az üres szoba, a családi fényképeken ugyanaz a mosoly.

Mit jelent számára az igazságszolgáltatás? Elégtételt? Megnyugvást? Vagy csupán annak bizonyosságát, hogy a társadalom nem hagyta büntetlenül a gyilkosságot?

És vajon képes lenne-e valaha megbocsátani?

Ezt senki nem követelheti tőle. A megbocsátás nem kötelesség, és nem lehet előírni. Olyan személyes döntés, amelyet más nem hozhat meg helyettünk.

De van ennek a történetnek egy másik oldala is.

Ott van a gyilkos édesanyja. Az az asszony, aki egykor a karjában ringatta a fiát, megtanította járni, és ott volt mellette, amikor először ment iskolába. Aki most pontosan tudja, milyen szörnyűséget követett el a gyermeke.

De a szeretete nem szűnik meg.

Mit tehet egy ilyen anya?

Elítélheti a fia tettét. Megtagadhatja mindazt, amit képvisel. Szégyenkezhet miatta. De attól még a gyermeke marad.

És ott van a bíró is, akinek döntenie kell.

Három ember. Három egészen különböző sors. Mindhárman ugyanazzal a bűnnel szembesülnek, mégis egészen mást jelent számukra a kimondott ítélet.

Az egyikük elveszített valakit, akit szeretett. A másik attól retteg, hogy elveszíti a gyermekét. A harmadiknak pedig egy olyan döntés felelősségét kell viselnie, amelyet a törvény előír, de amelynek erkölcsi súlyát semmilyen paragrafus nem veheti le a válláról.

Amikor a regényemet írtam, nem akartam felmenteni a bűnöst. Ahogy az áldozatok hozzátartozóinak fájdalmát sem akartam megkérdőjelezni.

Sokkal inkább az foglalkoztatott, mi történik azzal az emberrel, aki a törvény nevében dönt egy másik ember életéről.

Mert a törvény választ adhat arra, milyen büntetés jár egy gyilkosságért. Arra azonban már nem, hogyan éljen tovább az a bíró, aki kimondta a halálos ítéletet.

És mi történik akkor, ha valami váratlanul közbeszól?

Az ítélet jogában egy hurrikán szakítja félbe a kivégzést. A döntés megszületett, az ítélet végrehajtása megkezdődött, de a természet közbeszól.

Néhány órára minden bizonytalanná válik.

A férfi, akinek meg kellett volna halnia, életben marad. A bírónő pedig szembesül valamivel, amire sem a tárgyalás, sem a törvénykönyvek nem készítették fel.

Véletlen egybeesés?

Vagy van valami, ami túlmutat az ember alkotta törvényeken?

Nem szeretném eldönteni az olvasó helyett.

Ahogy azt sem, hogy a halálbüntetés igazságos-e. Hiszen a kérdés jóval messzebbre vezet annál, mint hogy egy adott ügyben jogszerű volt-e az ítélet.

Van-e egyáltalán joga az embernek arra, hogy elvegye egy másik ember életét?

És ha a törvény ezt a jogot megadja neki, vajon mi történik a lelkiismeretével, amikor él is vele?

Talán éppen itt húzódik az emberi igazságszolgáltatás egyik legnehezebben megválaszolható határa.

Mert a bűnt meg kell nevezni. A felelősséget meg kell állapítani. Az áldozatok szenvedését nem lehet semmissé tenni, és a büntetés szükségességét sem lehet egyszerűen félresöpörni.

De közben nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy minden ítélet mögött emberi sorsok vannak.

Annak a sorsa, aki vétkezett. Azoké, akik szenvedtek miatta. És annak az embernek a sorsa is, akinek ítélkeznie kellett.

Mert egy ítéletet ki lehet mondani. Végre is lehet hajtani.

De hogy kié az ítélet végső joga, arra talán egyikünk sem tud biztos választ adni.