Több mint húsz évvel ezelőtt véletlenül láttam egy dokumentumfilmet Pető Andrásról. Hallottam már a Pető Intézetről, de valójában akkor értettem meg először, milyen emberi sorsok, küzdelmek és csodával felérő eredmények kapcsolódnak a nevéhez és módszeréhez.
Talán autista lányom miatt is érzékenyebben érintett a téma. Ahogy néztem a filmet, lassan történet kezdett formálódni bennem: képek, sorsok, gyerekek, felnőttek, fájdalmak, remények — és Pető András alakja.
Az Egy lépés az élet nem dokumentumkönyv és nem szakmai munka. Regény. Egy elképzelt sorson keresztül villant fel valamit abból, mit élhet át egy sérült, nehéz sorú gyermek, amíg esélyt kap arra, hogy teljesebb emberi életet éljen.
A történet főszereplője, Horváth Feri nem létezett. De azok az érzések, szenvedések, vágyak és belső viharok, amelyeket hordoz, nagyon is valóságosak. Mert a sérült emberek nem kevesebbek nálunk: ugyanúgy szeretnek, félnek, szégyenkeznek, vágynak, szenvednek és remélnek, mint bárki más.
Ezért született meg ez a könyv: hogy ne sajnálattal, hanem emberként nézzünk rájuk.