Amikor a Döntések kora – A fenevad bélyege történetét megírtam, az emberi agyba ültetett chip még elsősorban a sci-fi világához tartozott. A regényben a Mendy-chip tudást, képességeket és új lehetőségeket adhat az embernek. Segíthet azoknak, akik valamilyen hátránnyal élnek, ugyanakkor olyan technológiai és társadalmi hatalmat is teremthet, amely alapjaiban változtatja meg azt, amit addig emberi képességnek, egyenlőségnek vagy akár emberi természetnek neveztünk. Ma már mindez kevésbé tűnik távoli fantáziának. Elon Musk Neuralink nevű vállalata már emberi klinikai vizsgálatokat végez. A beültetett agy–számítógép interfész segítségével súlyos bénulással élő emberek gondolati úton vezérelhetnek digitális eszközöket. A jelenlegi vizsgálatok ALS-ben vagy gerincvelő-sérülés miatt kialakult súlyos bénulásban élő emberekre is kiterjednek. A vállalat emellett a gondolatokból történő kommunikáció dekódolását vizsgálja, és látás-visszaállítást célzó programot is előkészít. Ez önmagában rendkívüli. És fontos hangsúlyozni: ma még elsősorban gyógyításról és elveszett funkciók visszaadásáról beszélünk. Arról, hogy egy lebénult ember újra kommunikálhasson a külvilággal. Hogy valaki, aki nem tudja mozgatni a kezét, pusztán a gondolataival használhasson számítógépet. Hogy később talán egy elveszített érzékszervi képesség egy részét is vissza lehessen adni. Nehéz lenne ezekben nem meglátni a technológia emberhez méltó oldalát. De éppen itt kezdődik az a kérdés, amely a Döntések kora történetének is az egyik alapja. Hol ér véget a gyógyítás, és hol kezdődik az ember fejlesztése? Ha egy chip képes visszaadni egy elveszett képességet, akkor elméletileg meddig fejleszthető tovább? Mi történik, ha egyszer már nemcsak azt akarjuk vele elérni, hogy valaki újra képes legyen valamire, amit korábban elveszített, hanem azt is, hogy olyan képességet kapjon, amellyel korábban soha nem rendelkezett? Gyorsabb információfeldolgozás. Nagyobb memória. Közvetlen kommunikáció számítógépekkel. AI-rendszerekhez kapcsolódó új lehetőségek. Ma ezek egy része még spekuláció. De maga az alaptechnológia már nem az. A Neuralink PRIME vizsgálata például ma már beültetett, vezeték nélküli agy–számítógép interfészt tesztel embereken, és a rendszer több száz elektródán keresztül érzékeli az idegi aktivitást. Ehhez pedig hozzáadódik egy másik, legalább ilyen gyorsan fejlődő terület: a mesterséges intelligencia. Az AI nemcsak önálló technológia. Egyre inkább más technológiák fejlesztésének gyorsítója is. Segíthet kutatási eredmények elemzésében, új megoldások keresésében, modellezésben, mérnöki tervezésben, gyógyszerkutatásban és számtalan más területen. Ha az agy–számítógép interfészek fejlődése és az AI fejlődése egyszer igazán szorosan találkozik, könnyen elképzelhető, hogy a változás sebessége jóval nagyobb lesz annál, mint amit ma megszoktunk. És itt már nem pusztán mérnöki problémáról beszélünk. Hanem társadalmi kérdésről. Ki férhet majd hozzá ezekhez a technológiákhoz? Csak azok, akiknek egészségügyi okból szükségük van rájuk? Vagy azok is, akik meg tudják fizetni? Ha egyszer lehetségessé válik az emberi képességek technológiai növelése, milyen társadalom jön létre azokból, akik használják, és azokból, akik nem? És ki dönti majd el, hol húzzuk meg a határt? Az állam? Az orvosok? A technológiai cégek? Az egyházak? Vagy maga az ember, aki egyszer csak azt látja, hogy egy másik ember már képes valamire, amire ő nem? Itt kapcsolódik össze számomra legerősebben a jelen a Döntések kora – A fenevad bélyege világával. A regényben sem maga a chip a valódi probléma. Az ember az. A hatalomvágya. A félelme. A kiszolgáltatottsága. A hite. A versengése. És az a képessége, hogy szinte minden találmányt képes egyszerre jóra és rosszra használni. A technológia önmagában nem erkölcsös és nem erkölcstelen. Az ember ad neki célt. Ezért könnyen lehet, hogy a Döntések kora világa nem száz évre van tőlünk. Talán nem is ötvenre. Lehet, hogy az előttünk álló évtizedekben olyan kérdésekkel kell majd szembenéznünk, amelyeket ma még jobbára csak regényekben, filmekben és filozófiai vitákban teszünk fel. Nem tudjuk, meddig jutnak az agyba ültethető interfészek. Azt sem tudjuk, lesz-e valaha valódi technológiai határuk. De egy dologban meglehetősen biztos vagyok. Ha a technológia egyszer lehetővé teszi, hogy az ember több legyen annál, aminek megszületett, lesznek emberek, akik élni akarnak majd ezzel a lehetőséggel. És akkor valóban elérkezhet a döntések kora. Nem azért, mert a technológia gonosz. Hanem mert nekünk kell majd eldöntenünk, meddig akarunk még emberek maradni — és mit jelent majd egyáltalán embernek lenni.