Miért érdekel az ember ott, ahol már nem tud hazudni magának?

Az ember ritkán mutatja meg magát teljesen.

Otthon, a munkahelyén, a hivatalban, egy családi asztalnál vagy egy idegenekkel teli utcán mindig visel valamilyen álarcot. Alkalmazkodik. Visszafogja magát. Udvarias, erős, magabiztos, közönyös vagy éppen derűs próbál lenni. A legtöbbször nem is hazugságból, hanem mert így lehet élni mások között.

De van valami, amit csak nagyon kevés embernek engedünk látni. Azt, hogy kik vagyunk akkor, amikor már nem kell szerepet játszanunk. Amikor nem marad elég erőnk a látszat fenntartásához. Amikor a félelem, a veszteség, a bűntudat, a szeretet vagy a vágy egyszer csak áttöri mindazt, amit magunk köré építettünk.

Engem ezek a pillanatok érdekelnek.

Az igazi történetek ott kezdődnek, amikor az álarc lehull. Amikor az ember kiesik a szerepéből, és láthatóvá válik az, amit addig takart: a sérülései, a vágyai, a gyengeségei, a bűnei, a szeretete, a hite vagy éppen a hitetlensége.

Mert az ember nem akkor a legérdekesebb, amikor erősnek látszik. Hanem amikor már nem tudja tovább eltitkolni, hogy törékeny.