Az igazán jó történetekhez emberek kellenek.
Bármilyen könyvet olvasunk, amely valóban hat ránk, előbb-utóbb kiderül: nem az események miatt marad velünk, hanem azok miatt, akik átélik őket. Emberek miatt, akiknek a sorsa összefonódik, akik szeretnek, tévednek, hallgatnak, bántanak, megbocsátanak, menekülnek, vagy éppen túl későn értik meg, mit veszítettek el.
Még azok a történetek is emberi tapasztalatokról szólnak, amelyeknek nem ember a főszereplőjük. Jack London A vadon szava című regényében Buck kutya, mégis rajta keresztül értjük meg az erőt, a félelmet, a hűséget, az ösztönt, a szabadságvágyat és az emberi világ kegyetlenségét. A történet azért hat ránk, mert az állat sorsában is emberi igazságokat ismerünk fel.
Éppen ezért az én könyveim is emberekről szólnak. Nem hibátlan hősökről, hanem olyan alakokról, amilyenekkel az életben is találkozunk: esendő, vágyakozó, szeretni akaró, félő, bűntudattal élő emberekről. Olyanokról, akik néha jól döntenek, máskor rosszul; akik képesek megbocsátani, de képesek sebet is ejteni; akik szeretetből, félelemből, hitből, haragból vagy szerelemből tesznek meg olyan dolgokat, amelyek után már nem lehet ugyanúgy élni tovább.
Engem ezek a pillanatok érdekelnek. Amikor az ember dönt — és a döntésben egyszer csak láthatóvá válik, ki is ő valójában.