A veszteséget megélni is nehéz. Kimondani még nehezebb. Írni róla pedig talán az egyik legnehezebb írói feladat.
Mert a gyászról nem lehet egyszerűen „szépen” írni. Aki túl kevés szót használ, könnyen hidegnek és érzéketlennek tűnik. Aki túl sokat, könnyen dagályossá válik. Aki pedig mindent kimond, amit érez, könnyen olyan érzelmességbe csúszik, amelyben az olvasó már nem a fájdalmat érzi, hanem az író igyekezetét.
A veszteségről írni ezért állandó egyensúlykeresés. Meg kell találni azt a vékony, láthatatlan ösvényt, ahol a mondat már nem kevés, de még nem is túl sok. Ahol a fájdalom jelen van, de nem akarja legyűrni az olvasót. Ahol a csend néha többet mond, mint egy jól megírt bekezdés.
Íróként mégis újra és újra hozzá kell nyúlni ezekhez a legnehezebb emberi tapasztalatokhoz. Mert a történetek nemcsak arról szólnak, amit túlélünk, hanem arról is, ami közben megváltoztat bennünket.
Hogy ez sikerül-e, nem csak ihlet kérdése. Az ihlet fontos, de önmagában kevés. A végeredményben ott van az író tehetsége, figyelme, szorgalma — és talán mindennél jobban a fegyelme.
Aki még soha nem írt könyvet, talán nem is sejti, mennyi fegyelem kell az íráshoz. Nemcsak ahhoz, hogy az ember leüljön és dolgozzon, hanem ahhoz is, hogy később visszatérjen a saját mondataihoz, és kíméletlenül megvizsgálja őket.
Nekem az egyik legnagyobb írói küzdelmem a túlírás. Előfordul, hogy ugyanazt a gondolatot három különböző mondatban, három különböző képpel is megfogalmazom. Mindháromban van valami, amit szeretek. Mindhárom védi magát. De az utolsó átírásnál már nem az számít, melyik mondat szép, hanem az, melyik szolgálja legjobban a szöveget.
A veszteségről írni ezért nemcsak érzékenység kérdése. Hanem önfegyelemé is.
Mert néha éppen azt kell kihúzni, ami a legjobban fáj az írónak — hogy az olvasóban maradjon meg igazán.