Egy bíró hazamegy. Munka közben embereket hallgatott meg, bizonyítékokat mérlegelt, döntéseket hozott. Otthon várja a családja. Megkérdezik, milyen napja volt, ő pedig válaszol valamit. Talán fáradt. Talán szeretne végre másról beszélni.

Csakhogy aznap egy ember haláláról döntött.

Hogyan lehet ezután leülni vacsorázni? Meghallgatni, mi történt a gyerekkel, megbeszélni a másnapi teendőket? Le lehet tenni egy ilyen döntést az aktával együtt, mielőtt belépünk az otthonunk ajtaján?

A döntés után

Amikor Az ítélet jogát írtam, újra és újra ehhez a kérdéshez tértem vissza. A bűn megtörtént, valaki meghalt, a veszteséget semmilyen későbbi döntés nem teheti jóvá. Az elkövető felelőssége ettől még megmarad. Engem azonban az is foglalkoztatott, hogyan él tovább az az ember, akinek döntenie kell a sorsáról.

A bírói szerep megköveteli a tárgyilagosságot. Aki ítél, annak a bizonyítékokat kell mérlegelnie, a törvényt kell alkalmaznia. De közben ugyanúgy vannak emlékei, félelmei, szerettei. És vannak döntések a saját életében is, amelyekre talán nem szívesen gondol vissza.

Vajon meddig tudjuk különválasztani a hivatásunkban vállalt felelősséget attól az embertől, akik otthon vagyunk?

Naomi Breides történetében ez a különválasztás válik egyre nehezebbé. Egy halálos ítélet súlyával kell együtt élnie, miközben a saját meggyőződését is vizsgálni kezdi. Amit korábban biztosnak érzett, arról most kérdései vannak. És ezekre már nem elég egy jogilag pontos válasz.

A saját mércénk

Mások tetteiről sokszor határozott véleményünk van. Meg tudjuk mondani, mit kellett volna tenniük, hol hibáztak, miért felelősek. A saját döntéseinket többnyire közelebbről ismerjük. Tudjuk, mennyire féltünk, mit reméltünk, mit akartunk megóvni. Emlékszünk a körülményekre, amelyek között választanunk kellett.

Ettől a hibánk még hiba marad. Mégis könnyebben találunk hozzá magyarázatot.

Mi történik, ha egyszer ugyanazzal a szigorral nézünk magunkra, amellyel másokat megítélünk? Ha a saját múltunkban is feltesszük azokat a kérdéseket, amelyekre másoktól egyenes választ várunk?

Talán itt kezd az ítélet önítéletté válni. Amikor felismerjük, hogy az általunk felállított mérce ránk is vonatkozik. Hogy a szerepünk, a szándékunk vagy a felhatalmazásunk mellett a döntésünk következményével is számot kell vetnünk.

Ez nem tesz minden tettet egyformává, és nem törli el a köztük lévő különbségeket. Arra viszont rákényszeríthet, hogy pontosabban fogalmazzunk, mielőtt kimondjuk, nekem jogom volt hozzá.

Amivel együtt kell élni

A regény írása közben az érdekelt, meddig jut el egy ember, ha komolyan veszi a saját kételyeit. Képes-e megvizsgálni azt is, amiben addig hitt? El tudja-e viselni, ha önmagáról is megtud valamit, amit korábban nem akart látni?

Naomi számára ennek személyes tétje van. Bíróként döntést hozott. Emberként együtt kell élnie vele. És a kettő ugyanahhoz az élethez tartozik.

Nem akartam helyette eldönteni, mit kell éreznie az olvasónak. Azt szerettem volna, hogy közel kerüljön hozzá. Hogy megértse, miért ragaszkodik a meggyőződéséhez, és miért válik mégis elkerülhetetlenné, hogy megkérdőjelezze a döntése helyességét.

Mert egy visszavonhatatlan döntés után is lehet változni. Felismerhetjük a tévedésünket, vagy azt, hogy helyesen döntöttünk. Utána mégis másként gondolkodhatunk a felelősségről, más emberré válhatunk.

De mihez kezdünk ezzel a felismeréssel, ha az, akiről döntöttünk, már nem kaphatja vissza az életét?