Az Élet a halál után számomra nem egyszerűen egy könyvcím. Sokkal inkább tiszteletadás azok előtt, akik elveszítették a gyermeküket — és hála azért, hogy nekünk ezt a tragédiát nem kellett átélnünk.
Mégis, közelről láttam, mit jelent ez a veszteség. Egy nagyon közeli gyerekkori barátomat veszítette el a családja, néhány héttel azelőtt, hogy életet adhatott volna az első gyermekének. Láttam a szülei fájdalmát, az űrt, amely utána maradt, és azt a pótolhatatlan hiányt, amelyre nincsenek megfelelő szavak.
Halottak napján minden évben meglátogatom őt. Megállok a sírjánál, nézem a fotóját, és újra érzem, milyen igazságtalanul törékeny az emberi élet.
Ez a könyv azok előtt hajt fejet, akiknek a gyermekük emlékével kell tovább élniük. Azok előtt, akiknek másnap is fel kell kelniük, dolgozniuk kell, beszélniük kell, élniük kell — miközben belül valami visszavonhatatlanul megváltozott.
Számomra az „élet a halál után” nem vigasz. Nem nagy mondat. Nem kész válasz.
Hanem kérdés. Hogyan lehet tovább élni azután, hogy az ember elveszítette azt, akinek nem lett volna szabad előbb elmennie?